„Igyekszem visszakerülni színpadra” – Interjú Szikszai Rémusszal
2026. november 17., kedd 06:22
Filmes és színpadi szerepei mellett már jó másfél évtizede foglalkozik rendezéssel is Szikszai Rémusz. Nyíregyházán 2019-ben a Kalucsnit állította színpadra, ’22-ben az Augusztus Oklahomábant, rá két évre a Pacsirtát, most pedig a Kivilágos kivirradtig próbafolyamata tart.
A Kivilágos kivirradtig egyetlen éjszaka eseménysorozatai mentén reflektál a századfordulós magyar társadalom sajátosságaira, a vidéki nemesség, a dzsentrivilág szokásaira és problémáira, illetve arra a közeledni látszó krízisre, ami beláthatatlan következményekkel jár… Mindeközben a magyar ember mulat, énekel, iszik és szitkozódik. Premier november 21-én, a Móricz Zsigmond Színház Nagyszínpadán, tisztelegve a névadó és az első önálló színtársulat megalakulásának 45. évfordulója előtt.
Persze nem csak erről az előadásról, de Móriczról, színészetről és rendezésről is beszélgetett Szikszai Rémusszal Kováts Dénes.
Kíváncsi vagyok, változott-e a helyzet négy évvel ezelőtti beszélgetésünkhöz képest: most inkább színésznek, vagy rendezőnek tartod magad? Milyen viszonyban van egymással a kettő?
Az az igazság, hogy az elmúlt 15 évben fokozatosan kikoptak a játszott szerepeim. Ennek több oka van. Az egyik, hogy kétszer is tartottam itthon egy-egy év szünetet, ugyanis külföldön voltam, így a szerepek kiestek, vagy átvette más, és nem került vissza hozzám. Másrészt viszont nagyon sok felkérést kaptam rendezésre, a kettő azonban néha nehezen, vagy egyáltalán nem kompatibilis egymással. Gondolj csak bele: tíz évvel ezelőtt mondjuk volt öt előadás, amiben játszottam, ha csak havi kettőt mennek, az is tíz este. Ha most nekem tíz-tizenkét estére kellene visszajárnom egy hónapban Nyíregyházáról Budapestre – az itteni esti próbák helyett! – az eléggé megterhelő volna, ugyanakkor itt sem haladna megfelelően a próbafolyamat. Tehát ilyen értelemben a rendezői munka is hozzájárult ahhoz, hogy kikoptak a szerepeim.
De az elmúlt egy évben és a következő évadban már arra törekszem, tudatosan – persze nyilván öregszem is – hogy kevesebbet rendezzek és igyekszem visszakerülni színpadra. Most például az Alföldi Róbert rendezte Julius Caesarban vettem át a címszerepet Stohl Andrástól, immár kettőzve játsszuk. Kifejezetten jólesik játszani, így ez is így megerősített abban, hogy folytassam a színészetet. A Rózsavölgyi Szalonban lesz egy új előadás, amelyben színészként szerepelek, tehát tudatosan próbálom a kettőt elegyíteni. Azért is, mert a rendezés másképp vesz igénybe, sokkal fárasztóbb és sokkal nagyobb teherbírást igényel – és azért már nem vagyok mai csirke.
Négy éve azt mondtad, hogy négyet-ötöt rendezni egy évadban túl sok, számodra két szerep és két rendezés lenne az ideális. Most is ez az optimális?
Most azt mondom rá, hogy két színészi és egy rendezés lenne az igazi, de mivel a miénk nem a legjobban megfizetett szakma, nem biztos, hogy financiális szempontból elég.
Ha döntéskényszerbe kerülnél, melyiket választanád?
Nem tudnék dönteni, és szerencsére az élet nem hozott még ebbe a helyzetbe, hogy ezt a döntést meg kelljen hoznom. Őszintén mondom, hogy nem tudom.
Az a jó, ha mindkettőt egyformán szereted.
Igen.
Újabb döntési kérdés: az eddigi nyíregyházi rendezésed közül (Kalucsni, Augusztus Oklahomában, Pacsirta, Kivilágos kivirradtig) melyik a kedvenced?
Nehezen tudnám kiválasztani, mert mindegyiket nagyon szerettem, és mind a négy próbafolyamatban tök jól éreztem magam. Mindig remek alkotóközösséggel dolgozhatok Nyíregyházán, nagyon jó velük a munka. A maga módján mindegyik más nemű, más jellegű színdarab, és mindről jó emléket őrzök, miként a mostani próbafolyamatról is. Érdekes módon – ugye vannak könnyebb meg nehezebb munkák – az anyag miatt talán a Pacsirta volt a legnehezebb, de az is nagyon jó meló volt. Talán az adta a nehézségét, hogy ez valójában egy adaptáció, nem eleve színdarabnak írt anyag, így az adaptáció nehézségei éppúgy hozzátartoztak a próbafolyamathoz, mint a formáé, amit választottunk: azaz hogy harmadik személyben beszéltek magukról a szereplők. Nagyon nehéz forma volt, ezáltal eggyel nehezítettebb a pálya – ha fogalmazhatok így. Sportnyelven szólva: volt három döntő, amelyek közül ez volt a legnehezebb meccs. Móricz színpadra állított művei is mind prózából (regényből, kisregényből) készült adaptációk.

Nekem mindhárom előadás tetszett, az Augusztus Oklahomában viszont teljesen lenyűgözött. Pontos sorrend nélkül az elmúlt tíz év nyíregyházi előadásai között nálam ott van az első ötben. Az egésze miatt éppúgy, mint a remek színészi alakításoknak (élén Szabó Mártával) köszönhetően.
Tudod, vannak szerencsés csillagzatok, és még annál is szerencsésebb csillagzatok. A színdarab, a témája, a szereposztás, a benne lévő emberek – minden klappolt benne. A Kalucsnit is kifejezetten szerettem, szerintem nagyon szép előadás volt. Igazán nehéz rangsort felállítanom közöttük.
Mindegyik a saját gyereked… Móriczcal milyen viszonyban vagy? 2023-ban a Rokonokat rendezted Szegeden, most Nyíregyházán a Kivilágos kivirradtigot állítod színpadra. Apropó! Színészként szerepeltél Móricz darabban?
Igen. Bezerédi Zoltán rendezte a Nemzeti Színházban az Úri murit – 2010 januárjában volt a bemutató – abban játszottam Dobokayt.
Én azt gondolom Móriczról, hogy ő a huszadik század világirodalmának egyik legnagyobb alakja volt. Hemingway vagy Marcel Proust szintű író. Nagy valószínűséggel ha angolul ír, világhírű lenne. Minket a nyelvünk erősen beköt, az ismertség értelmében korlátoz, hiszen kevesen beszélik a világon. Amikor Móriczcal kell foglalkozni, és elolvasom egy-egy kisregényét vagy regényét, rendre lenyűgöz az, amit és ahogyan megfogalmaz. Mindig nagyon mellbevágott az is, hogy akármelyiket olvastam, rá kellett jönnöm, mennyire aktuális, nem veszít semmit a mondanivalójából. Szoktuk olykor mondani valamire, ha egy kicsit kifakul, vagy már kevésbé lehet a világunkra érdekes, hogy poros. Móricz műveiben semmi nincsen, ami kifakítaná, napjainkban is nagyon élénken, maian és vibrálóan üt. Ez nagyon érdekes, mert mindig arra a következtetésre jutok, hogy nem változott semmi. Nem tegnaptól mára nem változott, hiszen amikor ő élt és alkotott, az már egy történelmileg is jól átfogható időszak. Említhetem az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, a fehérterrort, a Horthy-rendszert, a II. világháborút, majd azt az átmenetet, ami a II. világháború után történt, a kommunizmust, ’56-ot, a gulyáskommunizmust Kádárral, majd a rendszerváltást, és az elmúlt harminc évünket: nagyon nagy időtávot felölelően is az az élmény éri embert, hogy mégsem változott semmi.
Pedig száz éve írta…
Igen, száz éve, de ahová ő a történetet helyezi, az 1900, az már majdnem 130 év. Tehát nagyon nagy távlatból is megdöbbentő ez a semmi sem változott élmény. Persze ma már mobiltelefon van és más technológiák, de a gondolkodásmódunk, az életvitelünk, az életstílusunk, vagy az, ahogyan az életet éljük, nagyon hasonló.
Ma is sok dzsentri él közöttünk, ha nem is így nevezzük.
Dzsentri utánzat. Móricz Zsigmond valami olyasmit, olyan esszenciálisat fogott meg az életükből, amitől úgy látszik, hogy bár akarunk, de nem tudunk szabadulni, illetve nehezen szabadulunk.
Egyetértesz azzal, amit többen állítanak, hogy a móriczi életmű egyik csúcsa a Kivilágos kivirradtig?
Nem tudom. Színházi szempontból a Kivilágosnak az egyik nagy nehézsége – szemben a Rokonokkal, az Úri murival, vagy akármelyik másikkal – hogy a többiben lineáris a történet, ami köré a cselekmény rendeződik. Ebben az esetben egy István-napi ünnepség a helyszín és a téma, amiben van ugyan egy fő történet, de a kisregényben ezer apró történet fut. Sokkal inkább furán novellisztikus vagy szerteágazó az előbb említettekhez képest, ettől nehezebb a fő történetből színdarabot csinálni.

Rengeteg szereplő jelenik meg a regényben. Ez kihívás a rendezőnek? Vagy inkább a dramaturgnak?
Nem a rendezőnek, hanem a dramaturgnak. Vörös Róbert szerintem csodálatos munkát végzett. Nyilván végig olvastuk az összes eddig elkészült adaptációt, és az a vicces és a kuriózum bennük – ismerve a kisregényt – hogy ugyanazt a mondatot melyik dramaturg-rendező páros éppen melyik szereplő szájába adja. Ugyanaz a mondat például hol férfinél, hol nőnél szerepel. Tehát láttuk, hogyan vándorolnak bizonyos regénybeli motívumok a különböző színházi adaptációkban: a mondat megmarad, csak a mondatot mondó személy változik…
Nyíregyházán mire lehet számítani? Hiszen az átlagosnál talán többlet felelősséget jelent az önálló társulat megalakulásának 45. évfordulóján egy Móricz-mű színrevitele.
Eleve ez az apropója, ez volt a felkérés.
A darabot ki választotta ki?
A színház.
Téged rendezőnek hívtak?
Igen. Egyértelműen a Kivilágos kivirradtig volt a kérés a jubileum kapcsán. Az első dátum, amiről beszéltünk, nekem nem volt jó, ugyanis már elígérkeztem máshová, ezért az első körben vissza kellett utasítottam a felkérést Elmondhatom – s ez nagy megtiszteltetés – a színház annyira engem szeretett volna rendezőnek, hogy átszervezték az előzetes évadtervet annak érdekében, hogy megcsinálhassam ezt az előadást. Onnantól már nem volt kérdés a közös munka.

Ez az óriási bizalom jele…
Abszolút igen, meg nyilván a szeretet jele is, ami kölcsönös, mert én nagyon szeretem ezt a társulatot. S hogy mire lehet számítani? Megpróbálunk egy olyan előadást létrehozni, ami 2026-ban is érvényesen szól. Igyekszünk elkerülni a panoptikumot és a sztenderdeket. Érdekes dolog, hogy az emberek zömének a címről a muri jut eszébe. Nem az egyetlen ilyen Móricz mű, hiszen az Úri muriban folyton megy a muri, a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben is megállás nélkül, így ugyanezt sejtik a Kivilágos kivirradtig esetében is. De ez egy tévhit, valójában nem így van. Ugyan az ünnepség az apropó, amire összegyűlnek, azonban ez nem egy végtelenített muri, bár van ilyen része is. De nem ez a mérvadó vagy a leglényegesebb benne, más a fő cselekményszála.
A mögöttes történet.
Igen. Ezt csak azért mondom el, mert aki arra számít, hogy az első perctől kezdve itt szól a zene és „ereszd el a hajamat” lesz, az téved, a regényben sem így történik.
Regényeiben Móricz nagyon sokszor él azzal a technikával – itt is – hogy valahol szól a zene, de a történés másutt van. Úgyhogy ezt próbáljuk megjeleníteni. Szerintem nagyon jól sikerült Vörös Róbert szövege, remek adaptáció, ami méltó Móriczhoz, és méltó az alapműhöz is. Persze megjelenik benne a jelen valósága is. Ami nem azt jelenti, hogy most játszódik, nem is derül ki, mikor – csak a regényből. Móricz gyakorlatilag az ezredfordulóra rakja a cselekményt: 1899 decemberében vagyunk, s jön az 1900-as év, jön az új idő. Január elsején azonban már nem itt lakik a főszereplő családja, mert kirúgták az állásából. Nagyon érdekes új világ áll a szereplők előtt, a huszadik század, amit fura megosztottság jellemzett a magyar történelemben (konzervatívok-liberálisok, keresztények-zsidók), s ami már elkezdődik a 19. század végén is. Móricz erre a fura kettősségre építi az egész regényt. Ez a kettéosztottság érzékelhető előbb 1918-ban, aztán ha sorra veszem az oda-visszákat, az Őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, a fehérterror idején is, miként a nácizmus majd a kommunizmus időszakában. Ez a bal-jobb, bal-jobb – ki mikor minek nevezte magát – végig kísérte a századot.
Napjainkban is jelen van.
Valóban, most is tart. Ilyen értelemben is arról szól a Móricz mű, hogy nem változik semmi…
A felszínen mulatozás, a mélyben kőkemény drámák.
Igen. Mindemellett azt érzem, hogy Vörös Robi változatában nagyon sok humor lehetőség adódik, szerintem tudunk majd kacagtatni is bizonyos helyzetekben. Vannak az alaptoposzok, amelyekkel az emberek küzdenek, s ezek legalább olyan fontosak, például a férfi-nő kapcsolat és a házasság kérdésköre. Öt-hat különböző stádiumában lévő házasság tárul elénk: egyesek 32 éve élnek együtt, mások 25, 10 vagy 5 éve, mellettük látjuk a fiatalokat, akik férjhez mennének, nősülnének – vagy éppen nem… Ezek az alap emberi témák működtetik az előadást, és az egésznek van egy kerete, amelyben egyszer csak kisemmiződnek. Adósságaik, hiteleik vannak. Tudok a kortársaink között is olyan emberekről, akik karácsonykor, vagy esküvő alkalmából nem akarnak lemaradni jómódú rokonaiktól, leendő menyük/vejük szüleitől, ezért hitelt vesznek fel, ami gyakorlatilag elindít egy görgeteget, amit tolnak maguk előtt, de a gyerekükért az adósságot is vállalják, illetve olykor ott van bennük a kivagyiság is. Ilyen sorsok vannak most, és voltak száz éve is, minden következményével együtt, akár bele is pusztulhatnak. Ezek igazán emberi történek: ki kinek és miért tartozik. Móricz regényében persze emellett több mindenről is szó esik. Ugyanakkor a színpadra állításkor figyelembe kell venni, hogy mások a lehetőségek egy regényben, ahol a szereplőt nem csak beszélteti az író, de olykor kommentálja is az elhangzottakat, s akár azt is elmondja róla, hogy nem egészen úgy történt, ahogy a szereplő elmondta, mert ezt vagy azt elhallgatta, megmásította… De ezáltal Móricz egy másik technikával él, ami a színházban nem működik.
Száz éves mű a Kivilágos kivirradtig, de ma is fellelhető tettekkel, gondolatokkal, viselkedésmódokkal. Nézőként eljutunk odáig, hogy a látottak révén a saját, vagy a barátunk, rokonunk, ismerősünk sorsára ismerünk?
Az lenne a cél, hogy magunkra ismerjünk benne, a szüleinkkel való viszonyra, a szüleink és nagyszüleink kapcsolatára. A családra, ismerősökre, arra, ahogyan ők élnek és cselekszenek, arra, hogy amire vágyunk, ahogyan megpróbálnak a gyereküknek jót tenni. Az is felsejlik, mi az, ami meggátolja őket ebben, s mi az, ami hozzáad tetteikhez.

Akkor ez a tükör-motívum az egyik érv lehet arra, amiért érdemes megnézni ezt az előadást?
Hát igen, illetve nem tudom. Aki Móriczot szereti, nagyjából tudja, mire számíthat. Vele kapcsolatos emlékem, hogy 18 évesen olvasni kellett tőle. A Rokonokat azért választottam, mert az volt a legvékonyabb, ebben a korban a fene akart Móriczot olvasni. Valószínűleg nem feltétlenül 18 évesen kellene, bár lehet, mégis. Azért is érdemes – és itt ismét személyes leszek – mert amikor később, különböző életkoraimban vagy korszakaimban más művek kapcsán találkoztam Móriczcal, vagy újra kellett olvasni, mindig a felfedezés élményével ért, hogy úristen, korábban egy betűt nem értettem belőle, most már értem. Minden újra olvasás új élményeket hozott. Sajnos egyre kevesebbet olvasunk, talán a szándékon túl egyre kevesebb időnk is van rá. De az olvasást vagy újra olvasást kiváltja a színház, és szembesülünk azzal, miről is szól az irodalmi mű. Nem azért nem tudtuk-értettük, mert buták voltunk, hanem mert másik élethelyzetben találkoztunk az olvasás- vagy akár színházélménnyel. Tehát valójában nem tudok mit mondani, annyira nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy miért érdemes megnézni.
Mert jó élmény lesz…
Azt reméljük, hogy jó lesz és örömöt is okozunk vele, emellett elgondolkodni valót adunk, s kérdéseket teszünk fel vele, amelyekre már nem nekünk kell válaszolni.
A próbafolyamat jól halad? Meg lehet már ilyenkor válaszolni?
Nagyon nehéz eldönteni. Napfüggő, de a napon belül is tud változni akár háromszor. Látok például egyben lemenni négy jelenetet, és akkor azt érzem, hogy rendben van, aztán elakadok az ötödikben, és akkor azt érzem, hogy úristen!… Ez egy végtelen libikóka.
Ez azért „megszokott” folyamat, ugye?
Igen, ez a közös alkotási folyamat része. Előfordul, hogy valami szinte pillanatok alatt összeáll, de lehet, hogy a próbateremben jó, a nagyszínpadon már nem. Arra is akadt nem egy példa, hogy ami a próbateremben működött, az színpadon még jobban. De tegnap-tegnapelőtt volt olyan, amikor azt éreztem, most megrekedtünk, újra kell gondolni, másképp kell csinálni valamit… De szépen lassan minden kialakul.
Lesz benne zene és koreográfiák, azok is igen embert próbálóak bizonyos tekintetben, koncentrációs gyakorlatszámba mennek. Ez is időt igényel, ma jól megy, holnap kevésbé, valakinek most sérülése van, kiesik, hiányzik egy láncszem… Tehát ezek mind napi megoldandó feladatok.
A végeredmény minden bizonnyal sikeres lesz.
Remélem igen. Ez a cél, ezért dolgozunk, ez lenne a haszna.
Fotók: a Móricz Zsigmond Színház archívumából

