60. születésnapja alkalmából kérdezte a Papageno Rost Andrea operaénekesnőt.

„Gazdag és csodálatos pálya van mögöttem, de én nem vagyok az a magamat vállon veregető típus. Inkább a terveimre koncentrálok, és arra, hogy azokból mi és hogyan valósuljon meg. A jövő érdekel, nem a múlt” – fogalmazott a beszélgetésben Rost Andrea.

A kérdésre, az előadóművészet fiatalon tartja-e az embert, elmondta: „Mindenképpen, hiszen ilyenkor elszakadhatunk, elmenekülhetünk a hétköznapoktól. Ez manapság különösen fontos, hiszen látjuk, mi történik körülöttünk. Szerintem a művészet minden formája, legyen az előadóművészet vagy bármi más, frissen és üdén tartja a lelkünket. „

Arról szólva, most mi foglalkoztatja, elárulta, az őszi mesterkurzusára készül: „Úgy gondolom, kitaláltunk valami újat és frisset. Béres Attila rendezővel és számos más szakemberrel egy hét alatt szeretném a Figaro házassága kapcsán átadni mindazt a tudást a növendékeknek, amit a pályafutásom alatt megszereztem, legyen az színpadi mozgás, öltözködés, hangképzés, menedzser választás. Ezen kívül július 25-től járom az országot és ősszel kicsit a világot is, hogy megünnepeljem a színpadon is koncertekkel ezt a kerek évet, kerek kis világot. Készülök egy könyvvel is, ami ugyan rólam és a pályámról szól, de inkább a belső gondolataimat és érzelmeimet mutatja majd meg, és nem amolyan összegzésféle.”

Rost Andrea arról is beszélt, úgy gondolja, alapvetően muszáj távolságot tartani egy-egy szereptől, hiszen két naponta nem lehet meghalni: „De vannak együttállások, amikor olyan kollégákkal, olyan rendezővel, karmesterrel dolgozom, ilyenkor szinte „földön túli” élmény részesei leszünk. Ez azonban nem történik meg sokszor. Az egyik ilyen, amikor Gildát énekeltem a Scalaban Riccardo Muti vezényletével. A másik Poulenc A karmeliták beszélgetései című operájának madridi előadásán történt. Blanche de la Force-t énekeltem, aki a szerepe szerint meghal a darab végén, guillotine vet véget az életének. Az apácák együtt énekelik utolsó dalukat, miközben kivégzik őket, egyenként, így mindig eggyel kevesebben folytatják az éneket. Én, mint Blache, maradok utoljára. Hallani, ahogy a guillotine csapódik, de én nem esem el, hanem állva maradok, miközben a fejemre fény vetül. Olyan, mintha a lelkem, elszakadna a testemből, és a mennybe távozik. Egészen kivételes és csodálatos pillanat volt ez, nehéz rá szavakat találni. De mégis, azt hiszem, az ilyenekért érdemes élni.”